Újra itt.

A téli kormorán krízis után kicsit kételkedve indultam el kedvenc patakomra egy szeptemberi hétvégén. A befagyott tavakról a folyóvizekre kiszorult madarak jócskán megtizedelték a halállományt, főleg az ilyen kis vízterületeken. Utolsó reményem az volt, hogy az áradás, nem csak vizet, de halakat is hozott.

Biztosra akartam menni, egy 2 centis gumihallal kezdtem meg a horgászatot. Igyekeztem a lassabb folyású részeket meghorgászni, ahol a kisebb sügéreket reméltem. Nem kellett sokat várni az első kis csíkosra, amit még néhány, méretben hasonló társa követett.

Az első.

Az első.

Ez önmagában is fantasztikus élmény lett volna a hosszú hal nélküli időszak után, de nincs olyan fanatikus, aki itt fogná magát és hazamenne. Én is inkább valami kihívás után néztem. Kicsit feljebb sétálva az ér mentén egy csobogóhoz érkeztem. A mini csalit egy nagyobb 6 centis plasztikra cseréltem, amit egy 4 grammos jigre tűztem. Itt is elkezdtem a lassabb vizet, a csobogó alatti visszaforgókat vallatni. Tíz perc telt el kapás nélkül. Az egyik dobásom kissé túl ment és a gát alatti habzó vízben landolt a gumicsali. Leér az aljzatra, megindítom, érzem blankon és látom a lelki szemeim előtt, ahogy az erős áramlatok ide-oda ráncigálják a kis hal imitációt. Hirtelen egy magabiztos, erőteljes koppintás után karikába hajlik a bot, megzizzen a finomra állított orsó fékje, majd rövid harc után már siklott is a part felé a nap első szebb sügere.

Csapó kettő!

Csapó kettő!


A történteken alapozva úgy gondoltam, hogy a halak a csobogó alatt várhatják a táplálékot, amit az ár hoz. Kicseréltem a 4 grammos fejet egy feleakkorára, visszaraktam rá ugyanazt a kék plasztikot és már hajítottam is a rohanó vízbe. Bejött a hipotézisem, minden dobásra jutott egy tenyeres példány.

Daiwa Duckfin Shad-re éhezett meg!

Daiwa Duckfin Shad-re éhezett meg!

Az aznapi átlag méret.

Az aznapi átlag méret.

A 12. sügér után hirtelen abbamaradtak a kapások, ezért úgy döntöttem megpróbálom egy másik kedves helyemet. Pár tíz métert lejjebb ballagva egy hídhoz értem. A régebbi tapasztalatok alapján igyekeztem a csalit minél beljebb a híd alá és minél közelebb a parthoz dobni, majd folyással szemben lassan vontatni vissza. A türelmem első gyümölcse egy süllőifjonc volt. Tudtam, hogy ezek itt nem járnak egyedül, mivel nem akartam abajgatni az ovit, továbbálltam és új horgászhelyet kerestem.

Az egyik vár ároknál kötöttem ki. Késő délután volt, már fáradt is voltam -még pár dobás és elérem a 18:26 -os vonatot-gondoltam és lódítottam a szinte áttetsző gumit a csobogó gyors vízbe. Visszahajtottam a felkapókart, elkezdtem tekerni az orsót, hirtelen egy erőteljes koppintást éreztem, majd látom ahogy a zsinór elindul a folyással szemben. Rövid küzdelem után zsákmányom kezdte feladni a harcot és már tudtam a part felé vezetni. Ötletem sem volt, hogy mivel van dolgom. Megpróbáltam felhúzni a felszínre, neki nem tetszett az ötletem, fordult egyet, egy nagy sötét testet láttam és csak úgy rikítottak rajta a vörös úszók. Életem sügérre vergődik a horgon…(legalábbis a pillanatban ezt hittem) Leküzdöttem magam az árok partjára, hogy biztonságosan meg tudjam szákolni a halat. Végleg elfáradt, már nem küzdött. Nyugodtan jött a merítő felé. Azonban sügérnek fura volt se tüskék, se csíkok, helyette húsos, fog nélküli száj, hosszúkás test, nagy buci fej. Első domolykómmal pislogtunk egymásra.

Az első domolykó!

Az első domolykó!

Horogszabadítás és a sztárfotók után visszanyerte szabadságát, én pedig összepakoltam és diadalittasan indultam a vasútállomásra.

(Kiss Beni írása)

 

Tetszett? Oszd meg a haverokkal!
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
Újra itt!
Cimke: